Nem csak a fény van

Ezen az úton sok a lejtő, nem csak a felemelő pillanatok. Vannak napok, amikor csak azt kívánom, bárcsak ne az enyém lenne ez az út, belefáradtam mindenbe, és dühös vagyok önmagamra. Mert minden, amit látok és tapasztalok, belülről jön. Ha mindezt én teremtettem, akkor én vagyok a felelős érte, azért, ahogyan az van és megnyilvánul. Szeretném, ha simán menne minden, mindig csak emelkedően, és legyen mindig tiszta és világos. De ez nem így van. És haragszom magamra azért, amit látok.

Nos, ebben az életszakaszban úgy tűnik, hogy nem lehet mindig fény és világosság. Van szomorúság, van harag, van fájdalom és van tehetetlenség, van reménytelenség, van bánat, van gyűlölet, van hitetlenség. Magamat hibáztattam, hogy ezeket érzem - annyit dolgoztam, és most mi a fene, még mindig itt van. Voltak ezek a varázslatos pillanataim, tele fénnyel és tudatossággal, ez maradt pár napig, és a következő pillanatban rájöttem, hogy még mindig annyi elrejtett réteg van bennem, amiről nem tudtam, ami megoldásra vár. Nehéz volt elfogadnom, hogy a sötétség együtt jár a fénnyel, és ez olyan normális, mint maga a fény.

A legnagyobb kihívás az, hogy a sötét pillanatokban is továbbmenjek, higgyek abban, hogy az út helyes, és újra eljön a fény. Ma délután a szívemben éreztem, hogy nem vagyok egyedül - egy gyengéd, szeretetteli lény átölelt, megvigasztalt és megmutatta a fényt, újra. Olyan, mintha felsőbb dimenziókból gyönyörű lelkek vigyáznának ránk és vezetnének. Anfrinit volt itt ma délután.